Nagyszerű embernek lenni

Hozzászólás
Uncategorized

Gondolom, amikor elém kerül egy ilyen írás.
Jó ennek az embernek az elméjében tartózkodni.

Eszterházy Péter: Mindenről
Megnyitóbeszéd a frankfurti könyvvásáron, 1999 október 12-én.  A beszéd németül, a kurvizált részek magyarul hangzottak el.

esterhazy-peter2

” Hölgyeim és Uraim.
      Milyen érdekes volna – intereszánt -, ha egyszerûen fognám magam, és magyarul kezdenék itt, most beszélni! Aki magyar, velem tart. Volna, ki értené, volna, ki nem. A hallgatóság, fölteszem, mosolyogna. Egy ideig. Azután lassan, szép lassan kínos kezdene lenni. Paradigmatikusan – paradigmatisch – elkínosodna. Erre azután megállnék.
Hogyan tovább?, kérdezném magamat ebben a kicsi bizonytalanságban. Amíg magyarul beszéltem, ránézésre láthattam, ki magyar. Szép érzés. Magyar az, állapíthattam meg, aki nevet. Akinek értôn csillog a szemecskéje. A magyar tehát boldog. Ez volna akkor a bemutatkozás és önmeghatározás elsô köre. Egy vidám, jókedvû nép – mondhat Johann Gottfried (von) Herder, amit akar.
Nekem senki, senki élôlény nem jelezte, hogy itt németül kéne beszélnem. A magyarok esetében ez még érthetô, nem egy szervezônép mint olyan. A németek, a róluk szóló paródiák szerint, viszont nem szeretik megmondani, mi hogyan is van.

Azt olvasom például egy hivatalos levélben, hogy ettôl a kis országtól mind irodalmilag, mind politikailag izgalmas bemutatkozás várható, és még a vasfüggönyt is lebontottuk volt.
Kis ország. Nekem nincsen kisebbségi érzetem, talán gôgös sem vagyok, és Magyarország tényleg kicsi, petit, de ez mért jön elô egy ilyen mondatban, mért ez az önkéntelen fölülrôl-le? A na-agy Németország? Ez rosszul hallatszik, és a franciák is morognának. Ha nem kicsi, ha nem nagy, akkor nyilván közepes. Mittelmass. Tessék: kicsusszan ez a kicsi magyarok – s Németország máris belefullad a középszerûségbe! Mittelmass und Wahn. Magnus magnum labat. (Középszerûség és elvakultság/rögeszme/ôrület. Hans Magnus Enzensberger esszékötete.) Egyik szó jön a másik után. De csusszanjunk tovább.

Mindenrôl lehet beszélni, prédikálni, állítja a Kurhessen-Landeck tartományi egyház plébánosa. Amit nem értek egészen pontosan, mert ez a gronai plébános, és Gronau része Bad Vilbelnek, amely azonban a hessen-nassaui tartományi egyházhoz tartozik, nem pedig a hessen-landecki tartományi egyházhoz. Na, mindegy.
Mindenrôl, de nem húsz percnél többet: errôl a mindenrôl lesz ma itt szó.

Ha magyarul beszélnék, a magyar nyelv azonnal mutatná is ezt a mindent vagy egy mindent, és egyszersmind azt is, hogy Önök nem tartoznak ehhez a mindenhez, nem részei az univerzumnak. Ahogy egy magyar mondás tartja (az ôsi magyar mondások egy része valamiért latinul van, hogy miért, azt a plébános úr tudná megmondani – meg én): extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.
Tulajdonképpen egy szót sem kéne szólnom – természetesen magyarul -, és máris prezentálva volna ez a finom, magyar történelmi nagyképûség és kevélység. Prezentálva volna – tételes fölsorolás nélkül, a bizonyítás kényszere nélkül – az évszázados magyar gloire.
Persze gloire-ja, ahogy csöndje is, évszázada is, minden országnak van. Nincsenek jó országok és rossz országok. Szerbia is jó ország és rossz ország. Ez idô szerint az ô vállán nyugszik több a közös emberi rosszból. Most az ô vállukon, máskor a magyarokén, megint máskor a németekén. És még más országok is vannak. Olykor kínos szerbnek lenni. Olykor kínos magyarnak lenni. Amerikainak lenni. Ünnepi szónoknak. Olykor kínos írónak lenni. Rövid búcsú egy hosszú írótól. (A rövid levél és a hosszú búcsú: Peter Handke regénye.)

Szóval gloire-ja van mindenkinek. De nem mindenkinek van Kosztolányija, Krúdyja, Karinthyja, hogy csak a K betût említsem. K betûje viszont (majdnem) mindenkinek van. Künter Krass, például.

Csak nem fogok egy vacak szóviccért a szomszédba menni!

Lefordíthatatlan szójáték. Ist der Ruf erst ruiniert, lebt man froh und ungeniert. (Radnóti Sándor szíves szóbeli közlése nyomán. Csak ha már a jóhírünk is oda, élünk vidáman s fesztelen tova.)

Ne reménykedjenek, ez a frankfurti magyar csönd, ha volna, de nincs, mmmm, mindenféle szemrehányásokat is tartalmazna. Misshör’ mich nicht, du holdes Angesicht! (Rémlik, Goethe, ne érts félre, bájos orca!) Sok mindent szeretnének Önök hallani, de ezt bizonyosan nem szeretnék hallani, ezt az örök, reflektálatlan kelet-európai nyavalygást, érzelmes-morális sértettséget. Ezt még Lipcsébôl vagy Drezdából hallva se szeretik hallani. Köztünk szólva nem is kellemes. És unalmas is. Ott meg azt nem szeretik, hogy itt nem szeretik. Egyáltalán: nem szeretünk szenvedésrôl hallani, mások szenvedésérôl, a huszadik század végén nem illik szenvedni. Ez azután összeköti Frankfurtot, Lipcsét és Budapestet.

Mélységes mély a szemrehányások kútja: mi már a tizenhetedik században a puszta két kezünkkel tartottuk föl a törököt – pedig még kettôs állampolgárságuk sem volt -, voltunk az Abendland utolsó mentsvára, védôpajzsa, mialatt Önök itt, ugye, gyarapodni és okosodni tetszettek. Na és mi volt a hála? Nem volt hála. Legfeljebb mondjuk I. Lipótnak egy kegyes és unott pillantása. (Bár családilag én nem panaszkodhatom erre a Lipótra…)

Szép forradalmaink eltiportattak, az ország szétszabdaltatott (vagy ezt talán majd inkább Párizsban), aztán 45-ben is magunkra maradtunk, emlékezzünk Churchill legendásan cinikus céduláira, mint két lókupec handliztak Sztálinnal az életünkrôl, és 56-ban is cserben tetszettek hagyni minket, azután parolázni tetszettek a mindenféle kommunista gyilkosokkal (mi is paroláztunk, mi is cserben hagytuk magunkat – ezért azután még hangosabban szájalunk), de az persze jólesett, mi, amikor tíz éve kiengedtük a keleti testvéreiteket, mindenki megrendülten zokogott, mert emlékezzetek csak, akkor még testvérek voltatok, és ein Volk, csak késôbben lettünk osszi meg vesszi, s lett ez a finom kelletlenkedés, s maradt az 5,5 százalék szolidaritásadó. (Amit valami rejtélyes oknál fogva tôlem is szeretnek levonni.)

Hallgassunk másról. Egy szónok már-már kötelezô hülyeségével azt mondanám, Magyarország irodalmi ország. Irodalmi nemzet. Mit jelent ez? Eltekintve attól, hogy, köztünk szólva, nem jelent semmit, igen sokfélét jelent, gazdag tradícióink vannak e jelentés értelmezését illetôen.
Sok, nagy, nehéz tradíció. Van egyébként másféle? Vajon nem minden hagyomány olyan, mint a csülök gombóccal vagy a fülesfotel: nagy és nehéz? Ab ovo?

Azt most nem mondanám németül, hogy ab ávó, lábjegyzetelhetnénk napestig, nem jutnánk semmire.

Ez most tényleg lefordíthatatlan szójáték volt. Becsületszavamra. Az nincsen egészen ellenemre, hogy Önök idônként, mintegy ízelítôül, megtapasztalják, milyen keserves ez a nyelvi kiszolgáltatottság. Mi, ha nem tudunk egy nyelvet, akkor azt tényleg nem tudjuk, becsületesen és mindenestül, tetôtôl talpig, semmit. Nix dajcs. Önöknél ez általában másképp van: indogermán varnyú az indogermán varnyúnak nem vájja ki a szemét.

Tehát a hagyományok. A fülesfotel. Ezek egy része zökkenômentesen kapcsolódik az általános kelet-európai indignálódottsághoz. Hogy Arany János jobb verseket írt, mint Goethe János, és Petôfi Sándor nagyobb, mint… mint Klopstock.Messias wurde geboren… Van egy tüneményes nagynéném, az, ha rosszkedve van, Klopstockot citál. Nehéz élete volt, a törökök, az oroszok, Churchill, Mussolini. A Mussolini, fiam, az legalább egy fess ember volt, nem úgy, mint az az ôrült mázoló, ezt szokta mondani, ha jókedve van. Nagy család.
Szóval hogy Magyarország irodalmi nagyhatalom, csak hát nemde a nyelv börtöne… Wie ungerecht, wie ungerecht, sagt die zersägte Dame. (Régebbi német sanzon, minô igaztalanság, minô igaztalanság, mondja a kettéfûrészelt hölgy.)

Kettéfûrészelt hölgyeim és uraim – Kelet, Nyugat, férfi, nô, test és lélek, minô igaztalanság, minô igaztalanság -, történhetett volna úgy is, hogy napokon át magyar kurzusokat tartanánk.
Önöknek legkésôbb péntekig fejbôl kéne tudniuk az összes Árpádházi királyokat, született, meghalt, uralkodott ettôl eddig, a fontosabb vesztes csatákat, wie ungerecht, wie ungerecht, természetesen betéve kéne tudniok irodalmunk klasszikusait, nem ám örökké, hogy Dalos-Konrád-Szabó Magda – a sápadtarcúakra vonatkozó ôsi magyar tréfát most nem mondom el, de közel vagyok hozzá -, pardon, hanem Pázmány Péter, Csokonai Vitéz Mihály, itt már a helyes kiejtésért is pluszpont járna. Azt pedig hogy Weöres-Pilinszky-Ottlik-Mészöly-Mándy-Nemes Nagy-Szentkuthy, azt úgy kéne fújniuk, mint azt hogy Rahn-Morlock-O. Walter-F. Walter-Schäfer. (A részleteket hagyjuk.)
Szombaton vizsgáznának, volna kis népi-urbánus keresztkérdés, hogy el ne bízzák magukat (meg mi se!), aztán jöhetne a neheze: az olvasás. Elôbb természetesen a könyv-vevés, blokkot áfával megôrizni az esetleges késôbbi ellenôrzés végett.
Volna végre rend a világban, centrum és periféria viszonya dialektikusan pulzálna, a kis német lurkók Weöres Sándor-verseket mormolásznának elalvás elôtt – ôszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája -, s ettôl persze megváltozna az életük. Ôszintén szólva ez az egész elképzelés nem is áll tôlem olyan távol. Reggelente magamhoz kéretném a német népet, kikérdezném az elôzô nap föladott memoritert, aztán Ady Endrérôl cserélnénk eszmét. Én is megtudnék új dolgokat, a nép is.
Ach! Es geschehen keine Wunder mehr! (Schiller, ah, nem történnek már csodák!)
Lehetne ünnepelnünk az elmúlt tíz évet, számunkra a szabadság elsô tíz esztendejét. Ha errôl akarnék beszélni, nem akarok, akkor jobb, célravezetôbb volna, ha én Nádas Péter volnék. Azt hiszem, a mulasztások és árulások éveirôl szólnék, az európai tehetetlenség struktúráiról. Talán. Én nem ô vagyok, ô nem én (ez elég érdekes) – mindenesetre nem nevetgélnének itt ennyit. Én sem.

Lehetne ünnepelnünk az elmúlt ezer évet is, ezer év Magyarország, ezer év kereszténység! Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül! Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyô Schwerpunktot szervezni!
Legyenek magyarok, és örvendjenek ennek! Olyan szépen múlna így ez az ôszi hét! Önök csak úgy feszítenének a nemzeti büszkeségtôl! Ez a németeknél amúgy is mindig problematikus, valahogy nem tudják jó szívvel szeretni az országukat, folytonosan kompenzálnak! Bagoly mondja verébnek, természetszerûleg.
De mindezt talán még meg kellene beszélnem Martin Walserral.
Mi is normális ország vagyunk.

Nem szeretném e helyt ide-oda dicsérgetni az irodalmunkat. Természetesen auch meine Eier haben zwei Dotter (hogy ti. az én tojásomnak is két sárgája van). Magyarul ez a mondás úgy hangzik, hogy minden cigány a maga lovát dicséri. Magyarul én ez a minden cigány vagyok. Meg a ló. És akkor már a lovat sirató Nietzsche is. Jedes Wort ist ein Vorurteil. (Nietzsche, Bacsó Béla szíves szóbeli közlése nyomán. Minden szó elôítélet.)

Irodalmi ország, mondottam. De azért ez nem csak paródia volna.
A magyar irodalomnak nagy történelmi tapasztalata van az ellenállásban, a törökök, Churchill, tudják már, mire gondolok. A közelmúltat illetôen ez fôként a diktatúrára vonatkozott, és a diktatúrának vége. Mi is normális ország lettünk, vagy ezt már említettem?
De van ennek az ellenállási hagyománynak, ennek a rilkei dagegennek egy ettôl a konkrét történelmi helyzettôl nem független, ám tisztán irodalmi része, valami göcsörtösség és vonakodás. Mintha irodalmunk vonakodna elismerni, hogy az irodalom egy jól olajozott gépezet, ô maga inkább volna homokszem ebben a gépezetben, ebben az általános olajozottságban.
Nem akarok névsort olvasni, de bárki jut eszembe, látom ezt a finom ellenállást, azt, ami mondjuk egy véget nem érô Nádas- vagy Krasznahorkai-mondatban, Tandori-bekezdésben van, de tényleg nem mondok listát, csak Mészöly Miklóst említem még, primus inter pares, az ô kemény szövegfelületeit, amelyekrôl úgy verôdik vissza a napfény, hogy utána hosszan könnyezve hunyorgunk. Mészöly jelmondata: Fejjel a falnak – és az ütött résen tovább!
Erre a továbbra és hunyorgásra emlékeztet legjobb pillanataiban az irodalmunk. Emlékezteti az olvasót, hogy ô olvasó. Nem vásárló, nem reklámok áldozata, nem szabadidôeltöltô. És hogy olvasónak lenni vidám tudomány, és olyan vidámság ez, amibe bele lehet pusztulni, erre a nehéz vidámságra hívja föl a figyelmet, arra, hogy olvasni, az valami nagyszabású, olvasónak lenni nagy dolog.
A mi irodalmunkban, hogy egy itt érthetô példát említsek, Kertész Imre regénye mondja, hogy az élet szép. Legalábbis, ahogy én olvasom ôt.

Mindez kicsit túlzás, a cigány lova. A magyar irodalom nem ennyire jó. De ilyesfélék a lehetôségei. Azt szeretné, hogy mint a régi térképeken, ahol ô van, oda legyen írva: hic sunt leones. Persze minden homokszem, minden jó könyv ezt szeretné, Metro-Goldwyn-Mayer.

Olvasó az, aki olvas, de van, amikor az olvasó nem olvas. No problem. Nemcsak könyvet hoztunk, hoztunk bort is. Bort és borászt. Közülük most csak egyet említek, a mestert Villányból, Tiffán Edét. Ô a borászat Mészöly Miklósa. Teszem azt. A neve könnyen megjegyezhetô. Breakfast at Tiffán. Egy ország olyan, amilyen a borászata. Ez alapján mi reményteli, kezdôdô ország vagyunk, ezeréves kezdôdô ország.

Végezetül szeretném legalább a saját történetemet tisztességesen végigmesélni.
Ezért a borról eszembe jut az édesapám. Az, hogy szegénynek milyen sok vacak lôrét kellett meginnia életében. Kilépett a szerkesztôségbôl, ahol fordítóként dolgozott – német, angol, francia, ahogy illik -, azonnal egy kocsma felé indult, szaladt, ott a nyolcadik kerületben sok pince mûködött borkimérésként, fürgén iszkolt a föld alá, nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a világot, melyben már – kis megszorításokkal – élni is lehetett, és nem akarta magát sem látni, szaladt le a lépcsôkön a savanyú homályba, abban az émelyítô büdösben jobb volt neki, mint hazajönni.
Jobb volt neki ott.
Tavaly meghalt.
És azt találtam ki, hogy megkérem Önöket – mert lesz itt utána valami fogadás -, hogy az elsô kortyot abból a szép villányi kékoportóból (rubinpiros, zárt buké, gyümölcsös, szép utóíz), hogy az elsô kortyot igyák az apám emlékére.

Úgy. Mindenrôl lehetett beszélnem, de nem mondtam el mindent. Például: Jövôre: díszvendég Lengyelország. Még nem veszett el Lengyelország. Jövôre.

Köszönjük, az apám és én köszönjük a figyelmüket. “

forrás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s