A táplálkozás jógája

Hozzászólás
Uncategorized

Néhány hete találtam rá Omraam Mikhael Aivanhovnak, a bolgár származású 1986-ban eltávozott  mesternek, a táplálkozás jógája című könyvére.

aivanhovA szerző maga, bár soha nem írt könyveket, az előadásainak a szövegeit adták ki írásos formában. Tiszta, egyszerű gondolatait mint a nektárt iszom és megfogadom: A tanácsai beépülnek a napjaimba.

Az, hogy hogyan, milyen körülmények között fogyasztjuk el az ételünket akár fontosabb is lehet annál, mint az amit eszünk. Milyen fontos lenne az, hogy evés közben ne tévézzünk, ne internetezzük, ha lehet ne is nagyon beszélgessünk. Szenteljük az osztatlan figyelmünket az ételnek és az evésnek. Az étel szerelmes levél Istentől, amivel nem csak a fizikai testünket tápláljuk. A fizikai testünk mellett létező finomfizikai testünknek is szüksége van táplálásra. Itt jön elő az első falat elfogyasztásának a módja: Érdemes az első falatot nagyon jól megrágni, hogy szinte nyelés nélkül tűnjön el a végén. Megtörténik, hogy ilyen-olyan okból nem jutunk ételhez akár egy egész nap, vagy még hosszabb időn keresztül és teljesen elgyengülünk. Ilyenkor már az első falat lenyelésekor érezzük, hogy erőre kapunk – amikor az még szinte le sem jutott a gyomrunkba, még semmi sem szívódhatott fel belőle bennünk. Ilyenkor a finomfizikai testünk kap erőre az első falattól, ami azonnal kihat a fizikai testünkre is.  Evés után ne ugorjunk fel azonnal és rohanjunk a dolgunkra, hanem miután az utolsó falatot lenyeltük, maradjunk ülve és legalább három – négy nyugodt, mély lélegzettel fejezzük be az étkezést.

Nálam megváltozott az is, hogy hogyan fogyasztom el a reggeli gyógyteámat:
Ahelyett, hogy egyszerűen csak elkortyolnám a reggeli teámat, megállok egy pillanatra és arra gondolok, hogy mennyi finom, pozitív rezgést fogadhatott be a növény abban a tiszta környezetben, ahol addig növekedhetett amíg leszedték. Ezután tiszta körülmények között, nagy szakértelemmel foglalkoztak vele Gyuri bácsiék. Végül, a forrásvízben, amit valami tiszta, távolabbi helyről – általában a Szentendre feletti Lajos forrástól hozunk –   kioldódhat belőle minden jó. Így, még az íze is más…

 

Odaát – és újra itt

Hozzászólás
Uncategorized

Tegnap hallottam először Dobronay László történetét.
Súlyos autóbalesete volt, 140-nel ütközött fának. Lentebb elmeséli mi történt vele.

Többnyire hasonló dolgokról számolnak be azok, akik jártak odaát és visszatértek.
Utána szinte mindenki jobban becsüli az életét. A hétköznapokat is. Az embereket akik körülvesznek. Valaki ezt írta: “Mióta visszajöttem látom, szinte hallom, ahogy nő a fű kertben. Korábban ehhez nem volt szemem.”

És nekem a lényeg, ami elhangzik a végén és jó lenne ha megmaradna:
Az élményének a lepárolt tapasztalata olyan mint egy imádság:

“Mit jelent az, hogy szeretet?

Nem ártok senkinek – még magamnak sem.

Megbocsátok mindenkinek – még magamnak is.

Ott segítek ahol tudok –  még magamon is.

Személyválogatás nélkül, viszonzás várás nélkül,
teljes odaadással.

Nem teszem a másik embernek amit nem akarom,
hogy nekem megtegyenek.

Azt teszem a másikkal amit elvárnék, hogy velem tegyenek.

Ha még mindig nem tudom, hogy mit tegyek
akkor a lelkiismeretem a végső eligazító!”

Mi a jóga igazából?

Hozzászólás
Uncategorized

Tavaly májusban, miután véget ért a jóga pszichoterápia – életmód tanácsadó képzésünk, ezt kaptuk útravalónak:
Ne tartsátok meg magatoknak!

Magamtól nem lennék itt. Volt valaki, aki mikor volt már hozzá látásom, az egyik legértékesebb ajándékot adta nekem. Elvitt valahová, valakihez, vagy csak mutatott néhány sort egy könyvben, amit azóta keresek, hogy megszülettem. Most, életemben (életeimben) ezen a ponton fel tudtam venni a fonalat.

“…az ember egészséges lehet a jógától, hosszú életet élhet, meggyógyulhat betegségekből, de a jóga nem ez, hanem egy mondat:

Az aki én vagyok, az valójában egy örökkévaló, hallhatatlan lény, akivel az evilági személyiségem össze akarom kapcsolni.

Tehát, nem fogok megelégedni azzal az eredménnyel, hogy a jóga ászanák miatt testileg egészséges vagyok, a légzőgyakorlatok és a táplálkozás miatt tiszta vagyok és uralom az elmém. Ha ezt a harmóniát fenn tudom tartani, akkor könnyű elhinni, hogy a távlatos, végső célt is el fogom tudni érni. Fennt sem maradt volna ez a tudomány, ha nem vitte volna el az embereket a végső célig.” (Bakos Attila)

 

Egyensúly

Hozzászólás
étel / egészség / Uncategorized

„Azt hallottam, hogy a régi időkben az emberek száz  évig éltek anélkül, hogy megviselte volna őket az idő. Mostanság viszont idejekorán megöregszenek, és alig ötven évig élnek. A környezet az oka, vagy mert elvesztették az Utat?” – kérdezte a Sárga Császár.

Qibo, az udvari orvos így felelt: „Régen az emberek követték az Utat. Megértették yin és yang egyensúlyának elvét. Ehhez pedig olyan gyakorlatokat alkottak, mint például a meditáció, amik segítették őket az univerzummal való harmónia fenntartásában. Rendszeresen, kiegyensúlyozottan étkeztek, a megfelelő időben keltek és tértek nyugovóra, kerülték testük és elméjük túlterhelését, óvakodtak mindenféle mértéktelenségtől. Testüket és elméjüket is jó-létben tartották, ezért nem meglepő, hogy száz  évnél is tovább éltek.”

“Napjainkban az emberek más úton járnak. Víz helyett is bort isznak, túlzásba viszik az evést és más ártalmas viselkedést, elfolyatják az esszenciájukat, és kimerítik a rendelkezésükre álló energiát.”

“Izgalmakat és pillanatnyi örömöket hajszolnak, nem érdeklik őket a természetes ritmusok és a világegyetem rendje. Nem irányítják életmódjukat, se étrendjüket, rosszul alszanak. Nem ismerik energiájuk és életerejük megőrzésének titkait. Miért lenne meglepő, ha már ötvenévesen öregnek látszanak, és nem is élnek sokkal tovább.”  

– Dr. Maoshing Ni: A hosszú élet taoista titkai –
(Részlet a Sárga császár belgyógyászati könyvéből, 4700 évvel ezelőttről)

 

Így élj

Hozzászólás
jóga

“Óh, Ardzsuna, az nem lehet jógi, aki túl sokat vagy túl keveset eszik vagy alszik.
Akinek mérsékelt az evése, alvása, munkája és pihenése, az minden anyagi fájdalmat képes megszüntetni a jóga gyakorlása által. ” (Bhagavad-gítá. 6.16-17.)

 

Jóga…
Hajlamosak néhányan azt gondolni, hogy a jógi az egy olyan fakír, aki azokat a kitekert tornagyakorlatokat végzi: fura csodabogár. Pedig a jóga sokkal több mint testgyakorlás: a jóga maga az élet! A nap minden percében jógázhatsz: Ahogy alszol, ahogy vagy a többi emberrel, ahogy a kötelességedet végzed, amit és ahogy eszel. Ha törődsz azzal, hogy a tested kiszolgáljon egész életedben. (Igazából ezért lettek a gyakorlatok: a jóga ászanák. Betegen, itt fáj-ott fáj állapotban nem lehet magasztosabb dolgokkal foglalkozni, mint például a meditácó. A test nem foghat vissza, nem akadályozhatja, hogy eljussunk a végéig. Jógázol miközben napról napra fényesedsz.

A megfontolásra ajánlott szó: mérték / mértékletes mindenben.

Se nem túl sok – se nem túl kevés:

Pont elég.

 

 

Nagyszerű embernek lenni

Hozzászólás
Uncategorized

Gondolom, amikor elém kerül egy ilyen írás.
Jó ennek az embernek az elméjében tartózkodni.

Eszterházy Péter: Mindenről
Megnyitóbeszéd a frankfurti könyvvásáron, 1999 október 12-én.  A beszéd németül, a kurvizált részek magyarul hangzottak el.

esterhazy-peter2

” Hölgyeim és Uraim.
      Milyen érdekes volna – intereszánt -, ha egyszerûen fognám magam, és magyarul kezdenék itt, most beszélni! Aki magyar, velem tart. Volna, ki értené, volna, ki nem. A hallgatóság, fölteszem, mosolyogna. Egy ideig. Azután lassan, szép lassan kínos kezdene lenni. Paradigmatikusan – paradigmatisch – elkínosodna. Erre azután megállnék.
Hogyan tovább?, kérdezném magamat ebben a kicsi bizonytalanságban. Amíg magyarul beszéltem, ránézésre láthattam, ki magyar. Szép érzés. Magyar az, állapíthattam meg, aki nevet. Akinek értôn csillog a szemecskéje. A magyar tehát boldog. Ez volna akkor a bemutatkozás és önmeghatározás elsô köre. Egy vidám, jókedvû nép – mondhat Johann Gottfried (von) Herder, amit akar.
Nekem senki, senki élôlény nem jelezte, hogy itt németül kéne beszélnem. A magyarok esetében ez még érthetô, nem egy szervezônép mint olyan. A németek, a róluk szóló paródiák szerint, viszont nem szeretik megmondani, mi hogyan is van.

Azt olvasom például egy hivatalos levélben, hogy ettôl a kis országtól mind irodalmilag, mind politikailag izgalmas bemutatkozás várható, és még a vasfüggönyt is lebontottuk volt.
Kis ország. Nekem nincsen kisebbségi érzetem, talán gôgös sem vagyok, és Magyarország tényleg kicsi, petit, de ez mért jön elô egy ilyen mondatban, mért ez az önkéntelen fölülrôl-le? A na-agy Németország? Ez rosszul hallatszik, és a franciák is morognának. Ha nem kicsi, ha nem nagy, akkor nyilván közepes. Mittelmass. Tessék: kicsusszan ez a kicsi magyarok – s Németország máris belefullad a középszerûségbe! Mittelmass und Wahn. Magnus magnum labat. (Középszerûség és elvakultság/rögeszme/ôrület. Hans Magnus Enzensberger esszékötete.) Egyik szó jön a másik után. De csusszanjunk tovább.

Mindenrôl lehet beszélni, prédikálni, állítja a Kurhessen-Landeck tartományi egyház plébánosa. Amit nem értek egészen pontosan, mert ez a gronai plébános, és Gronau része Bad Vilbelnek, amely azonban a hessen-nassaui tartományi egyházhoz tartozik, nem pedig a hessen-landecki tartományi egyházhoz. Na, mindegy.
Mindenrôl, de nem húsz percnél többet: errôl a mindenrôl lesz ma itt szó.

Ha magyarul beszélnék, a magyar nyelv azonnal mutatná is ezt a mindent vagy egy mindent, és egyszersmind azt is, hogy Önök nem tartoznak ehhez a mindenhez, nem részei az univerzumnak. Ahogy egy magyar mondás tartja (az ôsi magyar mondások egy része valamiért latinul van, hogy miért, azt a plébános úr tudná megmondani – meg én): extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.
Tulajdonképpen egy szót sem kéne szólnom – természetesen magyarul -, és máris prezentálva volna ez a finom, magyar történelmi nagyképûség és kevélység. Prezentálva volna – tételes fölsorolás nélkül, a bizonyítás kényszere nélkül – az évszázados magyar gloire.
Persze gloire-ja, ahogy csöndje is, évszázada is, minden országnak van. Nincsenek jó országok és rossz országok. Szerbia is jó ország és rossz ország. Ez idô szerint az ô vállán nyugszik több a közös emberi rosszból. Most az ô vállukon, máskor a magyarokén, megint máskor a németekén. És még más országok is vannak. Olykor kínos szerbnek lenni. Olykor kínos magyarnak lenni. Amerikainak lenni. Ünnepi szónoknak. Olykor kínos írónak lenni. Rövid búcsú egy hosszú írótól. (A rövid levél és a hosszú búcsú: Peter Handke regénye.)

Szóval gloire-ja van mindenkinek. De nem mindenkinek van Kosztolányija, Krúdyja, Karinthyja, hogy csak a K betût említsem. K betûje viszont (majdnem) mindenkinek van. Künter Krass, például.

Csak nem fogok egy vacak szóviccért a szomszédba menni!

Lefordíthatatlan szójáték. Ist der Ruf erst ruiniert, lebt man froh und ungeniert. (Radnóti Sándor szíves szóbeli közlése nyomán. Csak ha már a jóhírünk is oda, élünk vidáman s fesztelen tova.)

Ne reménykedjenek, ez a frankfurti magyar csönd, ha volna, de nincs, mmmm, mindenféle szemrehányásokat is tartalmazna. Misshör’ mich nicht, du holdes Angesicht! (Rémlik, Goethe, ne érts félre, bájos orca!) Sok mindent szeretnének Önök hallani, de ezt bizonyosan nem szeretnék hallani, ezt az örök, reflektálatlan kelet-európai nyavalygást, érzelmes-morális sértettséget. Ezt még Lipcsébôl vagy Drezdából hallva se szeretik hallani. Köztünk szólva nem is kellemes. És unalmas is. Ott meg azt nem szeretik, hogy itt nem szeretik. Egyáltalán: nem szeretünk szenvedésrôl hallani, mások szenvedésérôl, a huszadik század végén nem illik szenvedni. Ez azután összeköti Frankfurtot, Lipcsét és Budapestet.

Mélységes mély a szemrehányások kútja: mi már a tizenhetedik században a puszta két kezünkkel tartottuk föl a törököt – pedig még kettôs állampolgárságuk sem volt -, voltunk az Abendland utolsó mentsvára, védôpajzsa, mialatt Önök itt, ugye, gyarapodni és okosodni tetszettek. Na és mi volt a hála? Nem volt hála. Legfeljebb mondjuk I. Lipótnak egy kegyes és unott pillantása. (Bár családilag én nem panaszkodhatom erre a Lipótra…)

Szép forradalmaink eltiportattak, az ország szétszabdaltatott (vagy ezt talán majd inkább Párizsban), aztán 45-ben is magunkra maradtunk, emlékezzünk Churchill legendásan cinikus céduláira, mint két lókupec handliztak Sztálinnal az életünkrôl, és 56-ban is cserben tetszettek hagyni minket, azután parolázni tetszettek a mindenféle kommunista gyilkosokkal (mi is paroláztunk, mi is cserben hagytuk magunkat – ezért azután még hangosabban szájalunk), de az persze jólesett, mi, amikor tíz éve kiengedtük a keleti testvéreiteket, mindenki megrendülten zokogott, mert emlékezzetek csak, akkor még testvérek voltatok, és ein Volk, csak késôbben lettünk osszi meg vesszi, s lett ez a finom kelletlenkedés, s maradt az 5,5 százalék szolidaritásadó. (Amit valami rejtélyes oknál fogva tôlem is szeretnek levonni.)

Hallgassunk másról. Egy szónok már-már kötelezô hülyeségével azt mondanám, Magyarország irodalmi ország. Irodalmi nemzet. Mit jelent ez? Eltekintve attól, hogy, köztünk szólva, nem jelent semmit, igen sokfélét jelent, gazdag tradícióink vannak e jelentés értelmezését illetôen.
Sok, nagy, nehéz tradíció. Van egyébként másféle? Vajon nem minden hagyomány olyan, mint a csülök gombóccal vagy a fülesfotel: nagy és nehéz? Ab ovo?

Azt most nem mondanám németül, hogy ab ávó, lábjegyzetelhetnénk napestig, nem jutnánk semmire.

Ez most tényleg lefordíthatatlan szójáték volt. Becsületszavamra. Az nincsen egészen ellenemre, hogy Önök idônként, mintegy ízelítôül, megtapasztalják, milyen keserves ez a nyelvi kiszolgáltatottság. Mi, ha nem tudunk egy nyelvet, akkor azt tényleg nem tudjuk, becsületesen és mindenestül, tetôtôl talpig, semmit. Nix dajcs. Önöknél ez általában másképp van: indogermán varnyú az indogermán varnyúnak nem vájja ki a szemét.

Tehát a hagyományok. A fülesfotel. Ezek egy része zökkenômentesen kapcsolódik az általános kelet-európai indignálódottsághoz. Hogy Arany János jobb verseket írt, mint Goethe János, és Petôfi Sándor nagyobb, mint… mint Klopstock.Messias wurde geboren… Van egy tüneményes nagynéném, az, ha rosszkedve van, Klopstockot citál. Nehéz élete volt, a törökök, az oroszok, Churchill, Mussolini. A Mussolini, fiam, az legalább egy fess ember volt, nem úgy, mint az az ôrült mázoló, ezt szokta mondani, ha jókedve van. Nagy család.
Szóval hogy Magyarország irodalmi nagyhatalom, csak hát nemde a nyelv börtöne… Wie ungerecht, wie ungerecht, sagt die zersägte Dame. (Régebbi német sanzon, minô igaztalanság, minô igaztalanság, mondja a kettéfûrészelt hölgy.)

Kettéfûrészelt hölgyeim és uraim – Kelet, Nyugat, férfi, nô, test és lélek, minô igaztalanság, minô igaztalanság -, történhetett volna úgy is, hogy napokon át magyar kurzusokat tartanánk.
Önöknek legkésôbb péntekig fejbôl kéne tudniuk az összes Árpádházi királyokat, született, meghalt, uralkodott ettôl eddig, a fontosabb vesztes csatákat, wie ungerecht, wie ungerecht, természetesen betéve kéne tudniok irodalmunk klasszikusait, nem ám örökké, hogy Dalos-Konrád-Szabó Magda – a sápadtarcúakra vonatkozó ôsi magyar tréfát most nem mondom el, de közel vagyok hozzá -, pardon, hanem Pázmány Péter, Csokonai Vitéz Mihály, itt már a helyes kiejtésért is pluszpont járna. Azt pedig hogy Weöres-Pilinszky-Ottlik-Mészöly-Mándy-Nemes Nagy-Szentkuthy, azt úgy kéne fújniuk, mint azt hogy Rahn-Morlock-O. Walter-F. Walter-Schäfer. (A részleteket hagyjuk.)
Szombaton vizsgáznának, volna kis népi-urbánus keresztkérdés, hogy el ne bízzák magukat (meg mi se!), aztán jöhetne a neheze: az olvasás. Elôbb természetesen a könyv-vevés, blokkot áfával megôrizni az esetleges késôbbi ellenôrzés végett.
Volna végre rend a világban, centrum és periféria viszonya dialektikusan pulzálna, a kis német lurkók Weöres Sándor-verseket mormolásznának elalvás elôtt – ôszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája -, s ettôl persze megváltozna az életük. Ôszintén szólva ez az egész elképzelés nem is áll tôlem olyan távol. Reggelente magamhoz kéretném a német népet, kikérdezném az elôzô nap föladott memoritert, aztán Ady Endrérôl cserélnénk eszmét. Én is megtudnék új dolgokat, a nép is.
Ach! Es geschehen keine Wunder mehr! (Schiller, ah, nem történnek már csodák!)
Lehetne ünnepelnünk az elmúlt tíz évet, számunkra a szabadság elsô tíz esztendejét. Ha errôl akarnék beszélni, nem akarok, akkor jobb, célravezetôbb volna, ha én Nádas Péter volnék. Azt hiszem, a mulasztások és árulások éveirôl szólnék, az európai tehetetlenség struktúráiról. Talán. Én nem ô vagyok, ô nem én (ez elég érdekes) – mindenesetre nem nevetgélnének itt ennyit. Én sem.

Lehetne ünnepelnünk az elmúlt ezer évet is, ezer év Magyarország, ezer év kereszténység! Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül! Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyô Schwerpunktot szervezni!
Legyenek magyarok, és örvendjenek ennek! Olyan szépen múlna így ez az ôszi hét! Önök csak úgy feszítenének a nemzeti büszkeségtôl! Ez a németeknél amúgy is mindig problematikus, valahogy nem tudják jó szívvel szeretni az országukat, folytonosan kompenzálnak! Bagoly mondja verébnek, természetszerûleg.
De mindezt talán még meg kellene beszélnem Martin Walserral.
Mi is normális ország vagyunk.

Nem szeretném e helyt ide-oda dicsérgetni az irodalmunkat. Természetesen auch meine Eier haben zwei Dotter (hogy ti. az én tojásomnak is két sárgája van). Magyarul ez a mondás úgy hangzik, hogy minden cigány a maga lovát dicséri. Magyarul én ez a minden cigány vagyok. Meg a ló. És akkor már a lovat sirató Nietzsche is. Jedes Wort ist ein Vorurteil. (Nietzsche, Bacsó Béla szíves szóbeli közlése nyomán. Minden szó elôítélet.)

Irodalmi ország, mondottam. De azért ez nem csak paródia volna.
A magyar irodalomnak nagy történelmi tapasztalata van az ellenállásban, a törökök, Churchill, tudják már, mire gondolok. A közelmúltat illetôen ez fôként a diktatúrára vonatkozott, és a diktatúrának vége. Mi is normális ország lettünk, vagy ezt már említettem?
De van ennek az ellenállási hagyománynak, ennek a rilkei dagegennek egy ettôl a konkrét történelmi helyzettôl nem független, ám tisztán irodalmi része, valami göcsörtösség és vonakodás. Mintha irodalmunk vonakodna elismerni, hogy az irodalom egy jól olajozott gépezet, ô maga inkább volna homokszem ebben a gépezetben, ebben az általános olajozottságban.
Nem akarok névsort olvasni, de bárki jut eszembe, látom ezt a finom ellenállást, azt, ami mondjuk egy véget nem érô Nádas- vagy Krasznahorkai-mondatban, Tandori-bekezdésben van, de tényleg nem mondok listát, csak Mészöly Miklóst említem még, primus inter pares, az ô kemény szövegfelületeit, amelyekrôl úgy verôdik vissza a napfény, hogy utána hosszan könnyezve hunyorgunk. Mészöly jelmondata: Fejjel a falnak – és az ütött résen tovább!
Erre a továbbra és hunyorgásra emlékeztet legjobb pillanataiban az irodalmunk. Emlékezteti az olvasót, hogy ô olvasó. Nem vásárló, nem reklámok áldozata, nem szabadidôeltöltô. És hogy olvasónak lenni vidám tudomány, és olyan vidámság ez, amibe bele lehet pusztulni, erre a nehéz vidámságra hívja föl a figyelmet, arra, hogy olvasni, az valami nagyszabású, olvasónak lenni nagy dolog.
A mi irodalmunkban, hogy egy itt érthetô példát említsek, Kertész Imre regénye mondja, hogy az élet szép. Legalábbis, ahogy én olvasom ôt.

Mindez kicsit túlzás, a cigány lova. A magyar irodalom nem ennyire jó. De ilyesfélék a lehetôségei. Azt szeretné, hogy mint a régi térképeken, ahol ô van, oda legyen írva: hic sunt leones. Persze minden homokszem, minden jó könyv ezt szeretné, Metro-Goldwyn-Mayer.

Olvasó az, aki olvas, de van, amikor az olvasó nem olvas. No problem. Nemcsak könyvet hoztunk, hoztunk bort is. Bort és borászt. Közülük most csak egyet említek, a mestert Villányból, Tiffán Edét. Ô a borászat Mészöly Miklósa. Teszem azt. A neve könnyen megjegyezhetô. Breakfast at Tiffán. Egy ország olyan, amilyen a borászata. Ez alapján mi reményteli, kezdôdô ország vagyunk, ezeréves kezdôdô ország.

Végezetül szeretném legalább a saját történetemet tisztességesen végigmesélni.
Ezért a borról eszembe jut az édesapám. Az, hogy szegénynek milyen sok vacak lôrét kellett meginnia életében. Kilépett a szerkesztôségbôl, ahol fordítóként dolgozott – német, angol, francia, ahogy illik -, azonnal egy kocsma felé indult, szaladt, ott a nyolcadik kerületben sok pince mûködött borkimérésként, fürgén iszkolt a föld alá, nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a világot, melyben már – kis megszorításokkal – élni is lehetett, és nem akarta magát sem látni, szaladt le a lépcsôkön a savanyú homályba, abban az émelyítô büdösben jobb volt neki, mint hazajönni.
Jobb volt neki ott.
Tavaly meghalt.
És azt találtam ki, hogy megkérem Önöket – mert lesz itt utána valami fogadás -, hogy az elsô kortyot abból a szép villányi kékoportóból (rubinpiros, zárt buké, gyümölcsös, szép utóíz), hogy az elsô kortyot igyák az apám emlékére.

Úgy. Mindenrôl lehetett beszélnem, de nem mondtam el mindent. Például: Jövôre: díszvendég Lengyelország. Még nem veszett el Lengyelország. Jövôre.

Köszönjük, az apám és én köszönjük a figyelmüket. “

forrás

Meditálni ? Minek ?

Hozzászólás
meditáció

rózsa

Anthony de Mello írja:

“A tanítványoknak, akik azt akarták tudni a Mestertől,
hogy miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt:
– Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom.
– Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot? – kérdezték.
– Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előre gyártott gondolatát a bokorról.”

Úgy érzem, hogy érdemes ezekkel a gondolatokkal kezdeni, mielőtt bármi mást mondanánk a meditációról. Ezt tanítja a Vipassana is: Úgy látni a dolgokat, ahogy vannak. Sokszor van félreértés abban, hogy mi is a meditáció, mit is jelent meditálni. Sokan keverik a relaxációval: amikor testileg és lelkileg ellazulunk, vagy ennek egy olyan fajtájával amikor ebben az ellazult tudatállapotban egy határozott célt, vágyott jövőbeli állapotot vizualizálunk. A meditáció ezzel a néhány szóval indít : Had lássam meg azt ami van! Nem képzelgés hanem figyelem.

Osztatlan  figyelem a meditáció tárgyára.
rozsa2

Utam a Naradára

Hozzászólás
Uncategorized

Tegnap vizsgáztam:  Jógapszichoterápia és életmód tanácsadó oklevelet szereztem a Narada akadémián.

Néhány egyszerű mondatban szeretném leírni, hogy hogyan jutottam idáig és mit jelent mindez nekem. Teszem ezt kettős céllal: szeretném megosztani azt a szelíd örömöt, ami hónapok óta szinte folyamatosan eltölt és talán lesz valaki, akiben ez a pár sor megpendít valamit.

Valamilyen szinten mindig is érdekelt a spiritualitás. Fiatalkorom a rendszerváltás idejére esik , áradt az addig tiltott irodalom és falták az emberek. A színvonal vegyes volt: megvoltak a rózsaszín szemüveges new age-es dolgok is, de viszonylag hamar túlléptem rajtuk és szilárdabb táplálék után néztem. Pár év alatt eljutottam Szepes Máriához, Müller Péterhez és Hamvas Bélához. Jógáztam és tanultam meditációt is.

A történetem két évvel ezelőtt kezdődik. Az akkori munkahelyemen négyes asztaloknál ültünk és a velem szemben ülő kolléganőmről hamar kiderült, hogy egy húron pendülünk. Mesélte, hogy nyaranta jóga táborba jár. Azt gondoltam, hogy csak a fizikai gyakorláson van a hangsúly. Én biztos nem tudnék egész nap csak jógázni! Aztán megtudtam, hogy a jóga gyakorlás mellett minden nap több órában filozófia is van, ami van, hogy olyan mély, hogy jegyzetel és sokszor csak hónapok múlva érti meg egy-egy mondat mélyebb értelmét. Ha szeretném ad kóstolót, két jógatábor anyaga fel van véve egy dvd-re: több mint 30 óra Bhagavad Gita magyarázat. A Bhagavad Gitá évek óta megvolt, de egy keresztény családban szocializálódva jókora távolságtartással olvastam bele itt-ott.
Láttam, hogy apróbetűs,  a benne olvasott történet nem fogott meg. Vissza is került a polcra.

Az előadásokkal sem indult jobban: Első egy-két előadás végighallgatása közben sorra tettem ki gondolatban a behajtani tilos táblákat. Egy tiszta, odaadó, jógikus élet körvonalazódott az előadásokból és ez bizony jópár ponton ellentétben volt az én hedonista életvitelemmel. Még hogy visszavenni az érzékkielégítésből!  Nem az enyém az érdem ? A divatos “dolgozz keményen és élvezd a munkád gyümölcsét” , “Mert megérdemled!”  -nél az életünk lehet sokkal több?  Ááá nem. Félre is tettem. Egy hónap múlva valamiért újra elővettem és egy másik részbe belehallgatva találtam néhány olyan gondolatot amibe bele tudtam kapaszkodni. Aztán egyre többet … Már később, visszatérve a korábban kritizált részekre, hallgatásról hallgatásra változott, hogy mit fogok fel és mit gondolok az elhangzottakkal kapcsolatban és fordultam lassan szélirányba mint egy nagy, többárbocos vitorlás. A Bhagavad Gitá, ez a csodálatos könyv, az adott kor nyelvén aktuális, teljes, nem vallási felekezeti fordításban és  úgy, hogy megvalósult mester vezet végig a megismerés útján és fogja a kezed, válik a világ talán legjelentősebb megvilágosító olvasmányává.  Megtanulható belőle, hogy hogyan éljünk boldog, egészséges és nem utolsó sorban stresszmentes életet majd végül hogyan érjük el a megszabadulást az embert fogva tartó számtalan bilincsből. Két éve mindennapi lelki táplálékom ez a dvd, szinte minden hallgatásra találok benne új dolgokat vagy akár élek át egy-egy ellazultabb pillanatomban exsztatikus örömöt. A nagyszerűsége számomra abban áll, hogy az mellett, hogy bár a legmagasabb szintű filozófiát tartalmazza de ezzel együtt logikus, egymásra épülő lépésekben magyarázza el, hogyan tudja az ember áthangolni magát és haladni egyre beljebb és feljebb – úgy, hogy közben tökéletesen éli az életét a világban. Ez mellett ráadásnak az előadásokból  új ízeket, hangulatokat kaptam és az elhangzottak észrevétlenül megtanítottak arra is, hogy milyen az amikor valaki spirituális értelemben is úriember. Amit most leírok, nem fogom máshol leírni, mert ezt tényleg nem akarom érdemtelenül elszórni / elszólni. Bent is hagyom ebben a bekezdésben, hogy csak az olvassa aki eddig eljutott. Két év előre – hátra és hátulról – előre hallgatódzás után, sok bizalmas részletet felismerve, majd hónapok múlva – talán – valamennyire megsejtve az értelmét, hihetetlen(ül csodálatos), hogy ez a lemez kint van és bárki megszerezheti. Nekem kicsit olyan, mint gyermekkoromban az Utolsó Csillagharcos című filmjében a földön lerakott játékautomata, amivel megtalálták a megfelelő embert aki végül megmenti az univerzumot. Csak itt először magunkat mentjük meg.

Közben el kellett hagynom a munkahelyemet. Most már azt gondolom, hogy egy dolog miatt voltam csak ott: találkoznom kellett a kollégámmal. Hirtelen lett időm. Mi lenne ha én is elmennék abba a jógatáborba? Jelentkeztem és várólistán keresztül bejutottam. Az ott töltött hétre azóta is boldogan emlékszem vissza: Élőben hallgatni Attila előadásait, jógázni, mantrázni, énekelni, társulni a többi résztvevővel, aki mind-mind egy kis csoda. Ahogy az egyik barátom mondta tegnap amikor a jógatáborról beszélgettünk: ” Állok az ebédre várva a sorban, megszólítom a mellettem állót és néhány mondatából kiderül, hogy egy magasan képzett numerológus. A másikról, hogy igaz gyógyító. És hasonló találkozások nap mint nap. Mint amikor megkocogtatod a tojásokat és felpattannak. Kivülről mind ugyanolyan tojás, de belül egyedi, megismételhetetlen! … ” A tábor résztvevői közül többen frissen végeztek a Narada Akadémián. Én az ilyen tanfolyamokat eddig nem sokra tartottam, úgy gondoltam előtte, hogy ha az embernek megvan az esze maga is megtalálja a könyveket, előadásokat – nem kell ehhez tanfolyamra menni !

Hazajöttem az élménnyel a szívemben és azt éreztem, hogy én ebből szeretnék még kapni. Hol kaphatok hétről hétre tanítást? Nézzük csak meg a képzés témáit… De hát ezek pont azok a kérdések amik engem foglalkoztatnak, amikkel tisztába akartam jönni.
Igényes szellemi műveltséghez biztos alapok kellenek.
Az, hogy végzettséget is ad nekem inkább másodlagos volt. Jelentkeztem és az elmúlt év minden második hétvégéjén egy napot reggeltől estig ott töltöttem. Ha fáradtan érkeztem, este az utolsó előadás után energiával telve, csillogó szemmel és boldogan vezettem haza. Helyére kattant sok kocka a kirakósban és nem utolsó sorban itt is ragyogó embereket ismertem meg, nem eggyel kötöttem barátságot. Most pár hónap nyári szünet jön és egy újabb jóga tábor, majd szeptembertől folytatom náluk a kétéves Brahmana képzőn. A Brahmanák az indiai társadalomban a bölcsesség örzői. Egy igaz brahmana műveltsége megkérdőjelezhetetlen: több ezer év, generációról generációra öröklődő tudását hordozzák. Ők a közöttünk járó papok. Egy brahmanának tulajdonképpen egyetlen feladata van: áldást osztani.  Legyen boldog minden lény!
Ezzel elérkeztem oda, hogy mit is akarok én ezzel az egésszel, de itt átadom a szót Szepes Mária néninek. Ezek talán a legfelvillanyozóbb gondolatok, amiket tőle olvastam. Évek óta vezetnek, hogy milyen emberként szeretnék élni. Ennél szebben és egyszerűbben nem tudom elmondani, hogy mit szeretnék kezdeni azzal a tudással amit a Náradán kaptam és kapni fogok:

“A népszerű ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derűsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt. Ha tehetik, bizalmas szálakat szőnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet. Miért? Mert lényéből a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nemcsak erőt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklődést áraszt.

A rögeszmés egomonológon és a passzívan tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A részvéttől fűtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét inspirálója az a szeretet, amely “a nagy megismerés leánya”. Tehát színültig telt a meggyőződéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlő fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét tele van odaadó tisztelettel és örömmel, azért, hogy szolgálhat. E szavak persze erőtlen árnyak addig, míg beléjük nem kapcsoltuk az élmény áramát.

Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába zuhant személyiségről, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kontaktus nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás lidércnyomásában egyszerre gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki hozzáhajlik, a nevét mondja, visszanéz rá. Kérdez és felel. Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri jószándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylőre. Ismeri gyöngeségét, s megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát, testvér, orvos szegődött hozzá. Míg ott van, világosság támad, s remény fakad fel, hogy minden jóra fordul, mert az ijesztő jelenségek mögött titkos, kibékítő értelem rejtőzik.

A legmagasabb rendű és támadhatatlan népszerűség feltétele kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta népszerűség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem. Nem erőlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek, és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos bűneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben. Nagyon sok a beteg és kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerű ember álruhás gyógyító”

( Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája -részlet )

Blues határokon át

Hozzászólás
Uncategorized

Sokat fogok zenéről írni. Hallgatni is szeretem, de világossá vált előttem, hogy ez nem elég: játszanom is kell. Gitározom. Húsz éve kezdtem zeneiskolában, klasszikus gitárral.  Végig megmaradt, de többnyire aludt – mint én is. Új lelkesedéssel, új füllel és új szívvel fogtam kézbe újra hangszert pár hónapja. Ha mondhatok ilyet, azt érzem, hogy a gitár és a zene újrafelfedezése kéz a kézben jár a spirituális ébredésemmel. Egészen máshogy érzem most a zenét, és egészen máshogy szólnak a kezemben a gitárjaim.

A “Playing for change” kezdeményezés keretében földrajzilag különböző helyen élő amatőr és időnként profi zenészek adnak elő számokat. Egyek vagyunk és a zene a legnagyobb közvetítő.

REZGÉS – HANG – HARMÓNIA – ÉLET

Nem is tudtam, hogy ez Stevie Wonder nóta amit a Red Hot Chilli Peppers is feldolgozott ! (Higher Ground)

Ejj – csoda ez a közös zenélés, van még:

One Love – Manu Chaoval és Keb Mo-val:

Redemption Song – Stephen Marley-val (Bob Marley fia):

És a “United”, amiben három magyar érdekeltségünk is van :
De hogy énekel az a barcelonai lány, hogy énekel ! A szíve kijön az embernek a testéből…